Forma

Adni jobb, mint kapni!

Szolgáltatás

Mi az, ami nem előre, hanem hátra visz?

Van egy emberi reakció, aminek a létjogosultsága bár megkérdőjelezhetetlen, de nem mindegy az idő. Meddig tart és mikor jön el az a pont, amikor az első, ösztönös vagy zsigeri reflexiónak át kellene alakulni valami mássá, valami táplálóbbá, valamivé, ami támogatásként szolgálhat?

Van, ami nem segít, sőt inkább rombol?

Igen. A sajnálat az, amire fentebb utaltunk, és amiről a mindennapokban egyértelműen kiderülhet, hogy nem segít. Sőt! A sajnálat egy olyan, belső látást elhomályosító szemüveg, ami tele van foltokkal, amitől pont a lényeg nem észlelhető. A lélek. A sajnálat egy kivetítés, nagyon sokszor ráadásul fikció, mert nem egyszer olyan témában merül fel, ami csak a sajnálatot érző tudatában létezik, de amúgy illúzió.

Első pillantásra tényleg ösztönös ez a reakció, tehát még mielőtt bárki bántaná emiatt önmagát, nem kell. Normális igen, hogy nem egyszer összeszorul a szívünk, teljesen rendben van, ha egy-egy hatás annyira erős, hogy szinte belehasít a lelkünkbe széttépve annak szövetét.

De az első sokk, trauma, megrázkódtatás után jöhet a továbblépés. Mert a sajnálkozás nem szolgálhat alapként az építkezéshez, éppen ellenkezőleg. A sajnálat olyan habarcs, ami nem képes összetartani a szívtéglákat, sokkalta inkább szétzilálja azokat.

Az együtt érzés már más lapra tartozik, s ebből teljes egészében hiányzik a sajnálat. Ez az a tér, ahol a másik fél megnyugodhat, erőt meríthet és ahol megjelenhetnek azok az ötletek, új utak, lehetőségek, amik akár megoldásokként is szolgálhatnak.

Mi az, ami ennél is veszélyesebb?

Az önsajnálat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez kezdetben teljesen rendben lévő reakció. A gyász része. A feldolgozás egyik alkotója. Viszont aki benne ragad ebben az állapotban egy olyan mocsárban találhatja magát, ahonnan nincs kiút. Ami folyton leránt. Minél nagyobb a kapálózás, a küzdés, annál nagyobb az ellenállás. Ez az a mocsár, ami nem ereszt, ami megfojt, ami eltörli a lehetőségeket, ami elsöpri a segítő kezeket, ami vakká és süketté tehet minket.
Igen, van az a lelki állapot, amikor az önsajnáltatás felmerül. Rendben. Ennek elismerése és elfogadása sokat javíthat a helyzeten.

Az önostorozás ekkor sem megoldás. Aztán, ha az engedés megszületett, akkor következhet a továbblépés, mert az önsajnálat nem produktív, nem járulhat hozzá a fejlődéshez. Kicsit olyan, mint egy nem kívánatos vasmacska. Egy helyben tart minket, mozdulatlanságra ítélve, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyesztve. De ha ezt észleljük, ha felismerjük és főleg ha elfogadjuk a jelenlétét, akkor pusztán ettől a megengedő hozzáállástól elkezdhet felszívódni a mocsár vagy könnyülni a vasmacska, azaz elindulhat a változás.

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás