Forma

Adni jobb, mint kapni!

Karrier

Ruhaeladónak lenni: csupa móka és kacagás! Vagy nem.

Ruhaeladónak lenni jó! Vagy nem?
Ruhaeladónak lenni jó! Vagy nem?

Lányok, fel a kezekkel: melyikőtök nem szeret néhanapján (vagy inkább nagyon gyakran) gyönyörű új ruhákat vásárolni? Ruhákat, amelyeket felvéve úgy érezhetitek magatokat, mint Bridget Jones, miután flörtölget Hugh Grant-tel (izé, Daniellel), és elégedett arckifejezéssel sétafikál a városban?

Bár ez nyilván egy költői kérdés volt (mivel bloggerként a valóságban egyikőtöket sem tudom megszemlélni), azért elárulom, hogy a lelki szemeim előtt egy kacsót sem látok a levegőben lengedezni. Akármi is legyen az igazág, töredelmesen bevallom, hogy én imádom az új göncöket. Imádom, amikor először húzok magamra egy csinos blézert vagy farmert, s aztán egész nap új embernek érzem magam benne. A varázs sajnos általában csak pár hétig tart, de azalatt a rövid idő alatt egy energikus, legyőzhetetlen, vonzó nőnek érzem magam. Azokon a napokon elhiszem, hogy igenis csinos vagyok, és volt értelme kikelni az ágyból.

Na de miből vásároljon az ember lánya, ha csóró egyetemista? Nincs más megoldás, mint a szülőktől kikönyörögni néhanapján ezt-azt. De én gyűlölök kérni, így anno csak nagy ritkán, összeszorított fogakkal szántam rá magam, noha az elvonási tünetek már jó ideje kínoztak. Viszont amikor már az utolsó féléveket tapostam a suliban, az órarendem kezdett szellősebb lenni. Úgy döntöttem, hogy enyhíteni fogom az új ruhák iránti éhségemet, és keresek valamilyen tűrhetően fizető állást. Megszületett a tökéletes megoldás: elmegyek ruhaeladónak! Így amellett, hogy megkeresem a ruhákra valót, közel is lehetek a tűzhöz, hiszen egész nap babusgathatom a gyönyörűséges anyagokat.

Ahogy én azt elképzeltem…

Hamar találtam állást, ráadásul az egyik budapesti pláza üzletében. Jól hangzik, mi? Hát, minden volt, csak jó nem. Kizárólag női munkatársaim voltak, s köztudott, hogy nem valami remek ötlet csupa hormonok játékától függő teremtést egy helyre összezárni. Az már önmagában elég lehet egy katasztrófához. De ezek a lányok bámulatosan gyerekesek voltak. Imádták az intrikát, feleslegesen fúrták a másikat egymás háta mögött, kritizáltak… Úgy éreztem magam, mint ha visszacsöppentem volna általánosba vagy gimnáziumba. Pedig én már olyan boldog voltam, hogy az egyetemen végre értelmes, felnőtt emberek vesznek körül, s nem kell reggelente azon aggódnom, hogy vajon befogad-e valamelyik klikk. Viszont itt csak tágra nyílt szemekkel pislogtam, s sokszor azt láttam legjobbnak, ha inkább meg se szólalok, mert azzal is csak támadási felületet teremthetek a védőpajzsomon.

A munkatársak mellett maga a munka sem volt túl kellemes. Sokszor kellett 12 órázni, étkezésre naponta mindössze fél órát kaptunk (legalább nem kellett azon aggódnom, hogy melyik „menő” csaj asztalához üljek), s a ruhákat olyan precízen kellett minden alkalommal hajtogatni, mint ha az angol királynőt várnánk. A vevők sokszor rém kellemetlenül viselkedtek, pedig én igazán bevetettem a 32 fogas mosolyomat, mind a napi 12 órában. Voltak nagyon kedves vásárlók is, de egy-két elvetemültebb tag már elég is volt ahhoz, hogy elszúrja a kedvemet minimum egy napra.

Gondolom, nem meglepő a sztorim vége: valamivel kevesebb, mint egy év után otthagytam ezt a „remek állást, de addig is sok szép ruhát vettem a fizetésemből. J Most pedig azon töröm a fejem, hogy bárcsak már akkor is létezett volna a munkatarsaim.hu, amin lecsekkolhattam volna, hogy valójában mire is vállalkozom.

https://www.munkatarsaim.hu/badge

badge

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás